2007. szeptember 28., péntek

Baász Orsolya útinaplója - Szőcs Géza

Verne Gyulával szólva (vagy ővele indulva útnak), alapvetően három fő irány fele mozdulhatunk el. Fölfele (Utazás a Holdba), előre (Nyolcvan nap alatt a Föld körül) vagy befele (Utazás a Föld középpontja felé).
Előre - ez gyakran akár azt is jelentheti, hogy körbe. Magellán hajósainak vagy Phileas Foggnak az útválasztása ez. Egyik lányom egyszer azt mondta, három éves volt: Ha nem akarod, hogy véget érj, járd körbe magad. Alice Tükörországban pedig kénytelen megtanulni a Királynőtől, hogy olykor megszakítás nélkül, lélekszakadva kell rohannunk azért, hogy egyhelyben maradhassunk. Talán egy planétát kellett "közben" körbeszaladnunk, amíg egyhelyben száguldottunk.
Ha a bolygót az énnel helyettesítjük be, a mondott három irány háromféle lehetőséget kínál, legalábbis az arrafele várható lények - egyszerűbben: találkozások - tekintetében.
Aki fölfele indul, a Holdba, előbb a levegőég lakóival találkozik. Ahogy mindinkább légüres térbe kerül, úgy fogyatkoznak az oxigénháztartáson élő lények, de talán annál érezhetőbbé lesz az angyalok szárnyainak surrogása, különös, csattogó beszédük és futó érintésük. A Holdban már, ha a Holdbéli Dávidot és a Nyulat leszámítjuk, már csak olyanokkal fogunk találkozni, akiket gyűjtőnéven marslakóknak szoktunk nevezni.
A Mennyország pedig, ha megtalálja az ember, nagy csalódására nem azonos az Édenkerttel, ráadásul tele van konvencióval, protokollal és konfekcióval, legalábbis a keresztény Paradicsom, immáron Dante óta.

Ha az ember előre indul el önmagából, vízszintesen: mondjuk úgy, hogy el-fele, vagyis kifele, ha ezt teszi, planétát körbejáró és önmagához visszavezető útján a klasszikus formavilág megannyi remekművére lelhet. A növényzet, az épületek, a tájak és persze az állatok és emberek oly népes közösségeivel, a domborzat és a különböző, gyakran egzotikus kultúrák olyan gazdagságával, amely igazolja, hogy mindaz, amit a világról tanult és hallott, "a helyén van", megvan, hozzáférhető, ott van és akkora, ahol lennie és amilyennek lennie "kell".
Legtöbben ezen az úton járnak – már akik egyáltalán elindultak.


Baász Orsolya nem előre, nem hátra, nem fölfele, és alapvetően nem is lefele indult el. Útja befele tart, a bolygó centruma fele, önmaga energia- és emlékközpontjainak irányába, a felettes én felől szintről szintre ereszkedve befele. (Ez adott esetben azt is jelentheti, hogy lefele vagy visszafele, ez azonban egybeesés, nem következmény.)

Ezeken az egymást követő szinteken ismeretlenek az általunk beszélt nyelvek és logikák, sőt, még az akusztikák is: a megszokott szavak, hangzások és hangok helyett olykor csak visszhangot hallani, máskor meg csak a süket csend vibrál az utazó fülében. A mosolyok, a mozdulatok, az utalások megannyi titkot hordoznak.

Sokan azt gondolnák, hogy ami befele, az lefele is irányul. (És hogy ami lefele visz, az előbb-utóbb a pokolba visz, a személyfelvonók legalsó állomására.) Bolygónk esetében persze befele és lefele egybeesik. Ám mondjuk a Holdon a befele mint irány egészen mást jelent, mint a lefele, „le a Földre”.

Ez persze játék a relativitással, az optikák és perspektívák viszonylagosságával, a kézen-közön referencia-értékűvé avanzsálódott illuzórikus minőségekkel, amelyek dogmákká lettek. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy a művésznő regresszív önhipnózisában a fantázia és az érzelmek együttes beszéde soha nem hallott (s talán nem is mindig érthető) mondatokban fogalmaz meg néha egyszerű, néha összetett élményeket, felismeréseket és üzeneteket.
A művésznő ezekhez az üzenetekhez egy olykor plakátszerű, olykor szatirikus-szürrealisztikus, de mindenkor szikár és szűkszavú kifejezési formát talált megfelelőnek. Ezt ilyennek alakította, ilyennek dolgozta ki s ez nyilvánvalóan szerencsés választás volt, csak annyiban vezeti félre a nézőt, hogy eredendően hajlamosak vagyunk felcserélni a célt és az eszközt. Ami a szürrealisztikusan fogalmazó festők, írók vagy filmesek számára cél - belépni egy olyan, útvesztőkben bővelkedő világba, amelyet az értelem rendező tevékenysége még nem alakított át geometriailag elgondolt francia parkká, – az Baász Orsolyánál eszköz. Az ő becsvágya nem ennek a Goya óta ismert s azóta mindjobban megismert világnak az elsajátítása, nem a benne való eligazodás és elidőzés. Hanem talán csak a megmutatása, anélkül, hogy otthonra akarna benne lelni, vagy belevetni (és ott azután elveszíteni) magát

Baász Orsolyának éppúgy nem célja végleg beleveszni az irracionalitás, a valóságfölöttiség és képzeleti fikciók tartományaiba – bármennyire vonzóak is legyenek ezek – mint amilyen világosan egész művészete, szuverén magabiztossággal gyakorolt technikája beszél arról: e képek egy útinapló nehezen felejthető dokumentumai. „Útközben rajzoltam és festettem őket”. Útközben a személyiség középpontja fele.
Oda, ahol minden mindennel összeér. Ezt a helyet Borges a világ Aleph-pontjának nevezi, mi pedig (bár most énre levetítve értelmeztük) csak annyit tudunk róla, hogy éppen feleúton van az Északi és a Déli Sark között, az életöröm és a halálvágy között, a múlt és a jövő, a beszéd és a hallgatás között. Éppen feleúton, ami annyit jelent: mindezek ott találkoznak egymással, ott érnek egymáshoz, ott járják át egymást, miáltal a transzcendencia transzparenciává lesz, a valóságos is éppoly áttetszővé, mint a valóságon túli. Csak ennyit tudunk erről a helyről, meg hogy az arrafele vezető úton olyan helyszínekkel, olyan alakokkal, olyan jellemekkel, olyan helyzetekkel és olyan törvényekkel találkozunk, amilyeneket (és akiket) Baász Orsolya képein ismertünk meg.

Nincsenek megjegyzések: